(…) Ahogy ott állt, és láttam a könnyeit potyogni, valami megfogott benne…
Azelőtt, mindig, amikor a folyosón találkoztunk, köszöntünk egymásnak, és mosolygott… Most viszont sírt… És nem csak a szemei sírtak, nem csak fizikai értelemben vett sírás volt ez… Sírt a lelke is… Talán nem a munkahelyi gondok miatt… Talán valami egészen más miatt… De… Úgy éreztem, tennem kell valamit! Valamit, ami megnyugtatja Őt!
Hát mit tehettem? Hiszen sírt… Adtam neki egy papírzsepit… És ezen elmosolyodott… Kezdetnek nem rossz! :) Aztán kiment. Mert nem bírta. Vívódott a lelkében, és szüksége volt arra, hogy kicsit egyedül legyen. De visszajött. És, mivel én új voltam, neki kellett a munkára betanítania.
Meg is mutatta, hogy mit hogyan kell csinálnom, és én igyekeztem mindent ellesni Tőle!
A munkafolyamatot nem részletezném… Mindenki tudja, milyen egy gyárban, gyártósoron dolgozni… Robotmunka… De mellette még ez sem számított! Mert Isten feladatot bízott rám!
Még nem tudom pontosan, hogy mit, de azt tudom, hogy a Szeretetet, amit akkor nap a szívembe ültetett az Isten, azt Neki szánta! És én igyekszem is átadni Neki, ahogy növekszik bennem, és virágot hajt… Azt a virágot mindig Neki adom! Hol egy kis apró rajzocska képében, hol csak egy mosollyal… De egy-egy kis virágot mindig adok Neki, hogy örömet szerezek!
Igen. Csodálatos dolog adni! Talán a legcsodálatosabb az életben… Nem is maga az adás, hanem az, amikor látom az arcát… Amikor megkapja, és örül neki…
(…)
Na de nem csak adok. Nem! Kapok is! Sőt!
Olyan barátot kaptam az Ő személyében, amiről eddig álmodni sem mertem talán…
Hasonlítunk. És ez… Félelmetesen csodálatos! Még soha ennyire senkivel sem voltam így… Hogy ennyire hasonlítottunk volna… Nem külsőleg… Belül!
Ahogy Ő gondolkodik a világról, ahogy keresi az örömöt az életben, ahogy rábízza magát Istenre, ahogy él… Annyira olyan, mint én. És én annyira olyan vagyok, mint Ő.
Lehetséges ez? Közhely, de… „rokonlelkek” lennénk? Nem hiszem, hogy „csak” ennyi lenne… Ez valahogy sokkal több! Ez nem csak egyszerű hasonlóság… Nem véletlen!
Ahogy Ő mondaná, „Véletlenek nincsenek!” Igaza van!
Ez sokkal mélyebb, sokkal bensőségesebb, mint hogy csak megismertük egymást és barátok lettünk… Nem barátok, BARÁTOK lettünk! Legalábbis én így érzem…
Mert aki csak a barátom, azt szeretem, beszélgetünk, nevetünk, talán sírunk is együtt…
De aki a BARÁTOM, mint ahogy Ő, amellett hallgathatok is…!!! Egyetlen pillantásból megérti, hogy mi bajom van, nem kell magyarázkodnom, nem kell kimondanom semmit, mert Ő tudja!
(…)
És tanít! Szüntelenül tanít! Érzésekkel, mosollyal, könnyekkel, hallgatással…
Rájöttem, hogy nem kapaszkodhatok folyton a múltba, nem hasonlíthatok mindig mindent ahhoz, ami volt… Hiszen előttem a jövő! Ki tudja mit/kit hoz?
Egy-két hónappal ezelőtt még Őt sem tudtam, hogy az életem rész lesz… De az lett, mert Isten így látta jónak! Szükségem volt Rá, és talán Neki is énrám…
Már adtunk egymásnak! Nem tárgyi dolgokat értek ezalatt… Sokkal-sokkal tartalmasabb, lelki dolgokat!!!
Elég, ha csak a Szeretetet vesszük alapul… Mi több, ez mindeneknek az alapja!
Ezt kaptam én Tőle! És ezt szeretném én Neki adni! Mert kell. Mert ez a világon a legfontosabb dolog!
És amióta megismertem, és a BARÁTOM lett, azóta úgy érzem, hogy más irányt vett az életem… Megtaláltam magam Benne! Néha, amikor mélyen a szemébe nézek, láthatom a lelkét… Olyankor érzem, hogy közel van… És én közel vagyok Istenhez… Felemelő érzés úgy látni magamat benne, hogy amit látok, az boldogsággal tölt el… Ezzel most nem azt mondom, hogy magamat szeretem… Illetve, persze, ha az ember nem szereti önmagát, akkor hogy szerethetne másokat? De mégis… azt a részemet látom Benne, amit csak kevesen ismernek, amit nem mutatok természetesen mindenkinek, nem mutatom a külvilág felé… Mert akkor teljesen nyitott könyv lennék, és kihasználnának… Sajnos így is sokan megteszik…
De… Előtte nem kell álarcot viselnem… Ő csak jött, és tudta, hogy ki vagyok.
Vajon, ha Ő az én szemembe néz, látja –e magát úgy, ahogy más nem? És én vajon álarc nélkül látom Őt? Igen. Hiszem, hogy igen!
Látom azt, hogy mások előtt nem olyan, mint valójában… Mások előtt Ő is álarcot húz. Mert muszáj! Mert különben Őt is kihasználnák… Vagy már meg is tették Vele is sokan…
De… Egymás szemébe, ha nézünk, akkor lehull az álarc, leomlanak a falak. Sőt. Úgy érzem, köztünk nincsenek is falak!
Remélem, nem is lesznek soha!
(…)
Nevettünk, sírtunk, hallgattunk is már egymás mellett… Olyan dolog ez, ami nem egyik percről a másikra tud kialakulni két ember között… De köztünk mégis kialakult egyetlen pillanat alatt… Elég volt csak meglátnunk egymást a másikban, vagy a másikat önmagunkban…
Lélekkapcsolat lett ez, amit, remélem, nem fog szétrombolni, megmérgezni az irigység, a rosszindulat, a gonoszság…
Kívánom, hogy ez egy életre szóló, tiszta, önzetlen BARÁTSÁG legyen!
És mindig, mindig hálás leszek a Jóistennek azért, hogy Ő van, hogy az életem része, hogy a BARÁTOM, hogy rábízhatom azt az énemet, amit csak Ő lát… mert talán az Ő maga bennem…
(…)
Kezdetét vette valami… Híd épült. Lélektől lélekig. Mindketten elindultunk a híd két végéből, és középen összetalálkoztunk… hogy miért? Miért most? Miért itt? Nem tudom…
De ennek is megvan az oka, mint mindig mindennek!
Isten tudja! És Ő vezetett egymáshoz minket… Van oka, hogy miért! Szükségünk volt – van - lesz egymásra… mert BARÁTOK vagyunk!!!
