2016. szeptember 16., péntek
Kutatások igazolják, hogy sikereink az életben nem csak az értelmi adottságunkon múlnak. Az érzelmi intelligencia ugyanolyan fontos tényező, ráadásul szinte korlátlanul fejleszthető!
Ahhoz, hogy elősegítsük gyermekünk érzelmi intelligenciájának fejlődését, elsősorban a saját belső állapotaink kifejezését kell megtanulnunk. Ha készek vagyunk erre, akkor érdemes néhány dologra fokozott figyelmet fordítanunk. Az általános kijelentések helyett beszéljünk arról, hogy mit élünk meg. Például a „Te nem vagy normális!” helyett szerencsésebb azt mondani: „Elszomorít, hogy így viselkedsz.” Fogalmazzunk egyes szám első személyben! Tréningjeimen úgy tapasztalom, hogy ez általában problémát okoz, és csak többszöri kérés után áll rá mindenki nyelve arra, hogy „az ember ilyenkor mérges lesz” helyett azt mondják: „Ilyenkor mérges vagyok.” Ne utasítsuk el negatív érzéseinket, de amennyire csak lehet, óvakodjunk a kritikától és a kioktatástól. Fontos, hogy megtanuljunk nemet mondani, és elkerülni azokat a személyeket, akik csökkentik önbecsülésünket, vagy nem empatikusak velünk.
Érzelmi tanulás otthon
Hogyan taníthatjuk meg a gyermeknek, hogy miként kezelje az érzelmeit? Elsősorban úgy, hogy beszélünk a sajátjainkról – például: „Anya mérges, mert foltos lett az új ruhája.” Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, például: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautód. Gyere, segítek megkeresni!” Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív emócióit, ezzel visszaigazoljuk számára, hogy ez fontos és jó dolog! Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként indulatait: „Ne üss, csípj, rúgj – próbáld elmondani, miért vagy dühös!” Segítsünk neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!” Sose kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne tartsunk például osztályfőnöki órát arról, hogy miért nem adta oda kisvödrét a homokozóban a másiknak. A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális – ne vonjunk le ebből (s pláne ne fogalmazzunk meg számára!) olyan következtetést, hogy önző felnőtté válik, aki nem törődik másokkal. Ha úgy irányítjuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, akkor természetessé válik számára ezek kifejezése, és lesznek is szavai erre. Az emocionális intelligenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésén keresztül lehet fejleszteni. Minél korábban kezdődik meg ez a tanulás, annál eredményesebb lesz. Rengeteg olyan spontán helyzet adódik, amelyeket ki lehet használni a hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az indulatok kezeléséről való eszmecserére.
Fejlesztő gyakorlatok
Érzelemóra: Az óra számlapján a számok helyett érzelmek szerepelnek. Az órát akasszuk fel a falra, és a gyermek mindig beállíthatja rajta az aktuális hangulatát.
Félelem a kalapban: Családi játék keretében egy kalapba papírlapokat dobunk, és mindegyikre ráírunk egy befejezetlen mondatot, például: annak örülök, attól tartok, attól félek... Mindenki húz a kalapból egy cetlit, és kiegészíti a mondatokat.
Kirajzolom magamból: Kérjük meg arra, hogy fesse le, hogyan éli meg az egyes érzelmeket, például a szorongást, a dühöt vagy az örömöt.
Romboló szülői hibák
A legsúlyosabb gond, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!” „Nem is fáj, ez csak egy kis horzsolás!” Mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat kezelné hasonló módon? Szerintem – jogosan – csalódottak és dühösek lennénk. Mindenkinek joga van ahhoz, amit adott pillanatban megél, és minden érzést el lehet fogadni, csak a cselekedeteket kell korlátozni! Például bátran kimondhatja azt is, hogy éppen nem szereti testvérét, de nem bánhat durván vele, nem veheti el tőle a játékait. Ne mondjuk meg gyermekünknek azt sem, hogy mit kellene átélnie egy adott szituációban, például: „Szeretned kell a testvéredet!” Hasonló felszólítás egy felnőttben is frusztrációt, dühöt és gyűlöletet keltene. Így nem javítani, csak súlyosbítani tudunk egy rossz helyzeten. Káros a másokkal való összehasonlítgatás is, amiből megszégyenülten, az elégtelenség érzésével kerül ki, és jó eséllyel megutálja azt a másikat, akivel szemben alulmaradt. De romboló hatású az is, ha nevetségessé tesszük érzései miatt olyan kijelentésekkel, mint például: „Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz?” Egy ilyen mondatból azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki őszintén, ami éppen benne él, hanem alakoskodnia kell, hogy elfogadják. Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, figyelmeztetéssel, „prédikálással”, tanácsokkal próbálja megoldani a helyzetet. Ezeket a közléseket nevezik „te-üzeneteknek” – például: „Azonnal hagyd abba!”, „Szégyelld magad!” – amelyek fokozzák ellenállását, leépítik énképét, erősítik benne az elfogadhatatlanság érzését. Ehelyett beszéljünk vele az elfogadás nyelvén, forduljunk felé értő figyelemmel, és használjunk úgynevezett „én-üzeneteket”. Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál.” Ne essünk kétségbe, ha eleinte ez nem mindig sikerül, és indulataink hevében olyasmi csúszik ki a szánkon, amiről tudjuk, hogy nem szerencsés. Ez a beállítottság sok gyakorlást igényel, és a csemeténk sem fog a kéréseinkre azonnal reagálni. A siker záloga, hogy hajlandóak legyünk időt szánni erre, és szívből fogadjuk el az érzéseit. Ne felejtsük el: a gyermekünkkel való szoros kapcsolat megteremtése, az érzelmi intelligencia fejlesztése csak úgy lehetséges, ha azon állandóan dolgozunk: a méhen belüli életétől kezdve egészen felnőttkoráig. Ha egy szakasz „időhiány” miatt kimarad, az nehezen behozható, mert minden korszaknak megvan a maga jelentősége, és az egyik kulcstényező a szülő ideje, rendelkezésre állása és elköteleződése.
Szerző: Dr. Kádár Annamária
nlcafe
